„Ki fogunk menni az utcára” – éhezésről beszélnek az elkeseredett vendéglátósok

„Ki fogunk menni az utcára” – éhezésről beszélnek az elkeseredett vendéglátósok
Megosztom
  •  
  •  
  •  

Az alábbiakban jöjjön a 24.hu minap megjelent cikke. Nos, a rokonszakma, a vendéglátósok legalább olyan rossz helyzetben vannak, mint a taxisok. Csak nekik – talán – lesz még vér a pucájukban félre tenni sérelmeket és tenni magukért. Ez a taxisokról a legkevésbé sem mondható el.

Azon a márciusi napon, amikor kiderült, hogy részleges bezárásra kényszerülnek az éttermek és a szórakozóhelyek, több tízezer ember maradt munkahely nélkül. Mára a megélhetéssel együtt sokan a reményüket is elvesztették, hogy egyszer minden rendbe jön. Napról napra növekszik a feszültség és az elkeseredés. Korábban a témában:

Gábor középvezető volt egy budapesti étteremláncnál. Belvárosi munkahelyén harminc embernek mondtak fel március közepén. A kirúgottak közül többen családosak (van köztük ötgyermekes is), és jó néhányan albérletben laktak, amit korábban épp a munka miatt vettek ki.

– Az első mítingen még az hangzott el, hogy a dolgozók felét el kell bocsátani; aztán mikor kiderült, hogy csak háromig lehetnénk nyitva, és csak elvitelre árusíthatunk, a tulajdonos közölte, hogy ki kell rúgnom mindenkit, beleértve magamat is. Nagyon hirtelen döntött, mentette a menthetőt, vagy legalábbis próbálta. Tízmillió forint az étterem bérleti díja havonta, ha üzemel, ha nem. A nagy káoszban ott ment tönkre a sok áru, például százötven kiló hús, feldolgozva.

Vannak megtakarításaik? 

– Voltak – feleli Gábor. – A vendéglátással és a turizmussal ugyanaz a helyzet: a lehető legrosszabbkor ütött be a krach, amikor épp beindult volna a szezon. A téli hónapokban az emberek felélik a tartalékaikat.

Nekünk pillanatnyilag még van mit ennünk, de jövő héten már azon kell elgondolkodnunk, hogy a rezsiszámlát fizessük, a telefont, az albérletet, vagy kaját vegyünk.

A mosogatók, takarítók, különféle kisegítő tevékenységeket folytató munkatársak még rosszabb helyzetben vannak, ők eleve hónapról hónapra éltek. Egy kolléga, aki feketemosogatóként dolgozott, a napokban megkeresett azzal, hogy az éhségtől már fáj a feje. A párommal adtunk néhány napig ételt, neki is, meg még akinek tudtunk. De már nem megy. Az albérletből is ki kell költöznünk nemsokára, próbálunk egyezkedni a tulajjal. De a telefonszolgáltatóval nem lehet egyezkedni, ő ki fog kapcsolni.

Sok étteremnél a fennmaradás a tét, és a házhoz szállítás az egyetlen reményAz éttermek maximum délután háromig lehetnek nyitva, de házhoz szállítaniuk később is szabad. Óriási bajba került a vendéglátás, sorra zárnak be a helyek, az életben maradáshoz valóban sokat segíthet a rendelés.

Keres munkát?

– Persze, egyfolytában. És közben, de már több mint egy hónapja, be akarom adni a munkaügyi központba a papíromat. A nyolcadik kerületi irodában ugyanis csak egy biztonsági őr jön ki, aki közli, hogy nincs ügyfélfogadás. A séf is beadta online a jelentkezését, negyedik hete várja a választ.

És ön most hogyan próbál pénzt szerezni? Kölcsönt kér?

– Az elég rossz ötlet volna. A projektoromat már eladtam meg pár cuccot, lehet, hogy a tévé lesz a következő. Csak hát a használtcikk-adásvételi oldalakon a korábban negyven-ötvenezres holmik tízezrekért futnak. Mindenki pénzt akar, gyorsan.

A feszültség az ismerősi körömben már kézzelfogható. Ha lemegyek az utcára vagy a boltba, ott is érezni. Attól tartok, egyszer csak berobban a tehetetlenség és a kilátástalanság miatti düh. Az otthon szorongó, nélkülöző emberek egy ponton túl le fogják szarni a vírust, és kimennek az utcára. És én köztük leszek. És ételhez fogunk jutni, valahogy, akárhogy.

Hiába beszélek angolul és olaszul, nulla a köbön

Megpróbáltam felhívni ügyfélfogadási időben néhány munkaügyi irodát, de nem sikerült beszélnem senkivel. Hívtam az illetékes kormányszervet, a munkaügyi központok működését is koordináló Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálatot (NFSZ) is, eredménytelenül. A honlapjukon  ez a felirat olvasható: „Aktív segítség álláskeresőknek és munkáltatóknak.”

Április 9-én elküldtem kérdéseimet a sajtóosztálynak:

  • Igaz-e, hogy a munkaügyi központok nem fogadnak személyesen ügyfeleket?
  • Igaz-e, hogy a telefonos ügyfélszolgálat ügyfélfogadási időben sem elérhető?
  • Igaz-e, hogy az online bejelentkezésekre adott válasz hetekig is elhúzódhat?
  • Ha igen, mi lehet mindezeknek az oka, illetve milyen lépéseket terveznek a (nyilván megnövekedett) ügyfélszám kezelésére?

A cikk megjelenéséig semmilyen válasz nem érkezett.

Az Éhező Vendéglátósok elnevezésű Facebook-csoport március második felében jött létre, és már önmagában beszédes, hogy mostanra csaknem húszezer tagja lett. Felvettem a kapcsolatot néhány aktív taggal.

– Pultos voltam egy lángososnál, egyedül dolgoztam  november óta – meséli Gabriella. – Mindennap tizenegy órákat húztam le. Aztán kirúgtak a vírus miatt. Most próbálok elhelyezkedni a közelben, de nem sikerül. Anyukám idős, beteg. Eléggé féltem őt. Próbálok segélyt intézni, de kilépőpapírok nélkül nehézkes; sajna a kirúgásom óta egy csomó idő eltelt, és még most se kaptam meg őket. Van jó pár álláslehetőség a neten, de egyszerűen nem lehet jelentkezni rájuk, mind betelt. Próbáltam telefonálni a Király utcai Pennynek, de nem vették fel, pedig állítólag keresnek csemegepultost. Százezer forintunk van két hónapra.

E beszélgetés után pár nappal Gabriella a következő posztot osztotta meg:

Esetleg tudna nekem valaki valamilyen munkát adni? Két hete rúgtak ki, a beteg anyukámmal élek, nagyon rossz helyzetbe kerültünk anyagilag. A munkanélkülitől nem jön válasz se, az önkormányzat papírt kér a munkanélkülitől, hogy kaphassunk egy kis segélyt. Megőrülök.

Konkrét ajánlat nem érkezett reakcióként, csak vigasztaló szavak a kommentekben.

Egy vendéglátós rám írt, mikor megtudta, hogy e témában kutakodom.

„Tiszafüredről nyilatkoznám levél útján, hogy 4 hete zárva vagyok. Most szeretnék átállni, hogy a hamburgert stb. kiszállítsam. Havi kiadás egyébiránt is 150–200 ezer minimum. Ha netalán megengednék végre, hogy kinyissunk, talán átvészelném. A szerencsére volt idáig is bízva, mennyi ember látogatja az üzletet. Gusztustalannak találom, hogy ily formán bezárattak minket. Mintha más üzletbe nem mennének be az emberek!

Százával találkozom, beszélek elkeseredett kollégákkal, van, aki azt fontolgatja már, hogy felakasztja magát. Amikor az első gazdasági intézkedést jelentették be, a könyvelőm, majd utána a NAV szólt, hogy semmi kedvezmény nem vonatkozik rám.

Másnap és harmadnap írtam a médiának, meg a vendéglátósok képviseletének, szövetségeknek és a gazdasági élénkítő csoport majd összes tagjának, Parragh László, Guller Zoltán, Varga Mihály, de még magának Orbán Viktornak is. Kértem az összes vendéglátós nevében, hogy ne hagyjanak minket tönkremenni, figyeljenek ránk is.

(…) Ez nem kormány. Ez egy paródia. Itt nincs ellenzék se. Itt nem figyel és segít senki. Tudja, ki segít? Az ember esetleg valahogy majd magán! Majd a túlélő ösztön segíteni fog. Mert biztos vagyok benne, hogy én a családom és a szeretteim végett elsőnek fogok élelmet és megélhetést szerezni bármi áron. Volt olyan javaslat, hogy a vendéglátósok is kapják meg azt a lehetőséget legalább erre a két hónapra, hogy KATA alól kapjanak mentességet, mint sok mindenki más. Higgye el, sokan épphogy még élnek. Nagyon köszönöm bárminemű segítséget a vendéglátósok nevében is.

Üdvözlettel, Szegedi György.”

Nikolett az egykori Ankertben, majd a Jardín Cocktail Barban dolgozott pultosként. Pont a szórakozóhelyeket bezáró rendelet előtt lépett ki, hogy egy másik helyre menjen, ott viszont már nem tudták felvenni. A keresetéből a tanulmányait és az albérletét fizette: a Budapesti Metropolitan Egyetem hallgatója. Amikor munka nélkül maradt, annyi előnyt kapott a főbérlőjétől, hogy két hónapig a kaució fejében maradhat a lakásban.

Ennyi idő alatt kéne valamit találnia. Akármit.

– Basszus, nem megy – mondja a telefonban. – A diákmunka-szövekezeteknél beregisztrálok, nulla találat. Fogalmam sincs, mit kezdek a két hónap után, ha nem találok addig semmit.

Hajnalka egyedül neveli a hétéves kislányát.

A járványügyi veszélyhelyzet kihirdetése előtt pultosként dolgozott egy kocsmában az Astoriánál, és Airbnb lakásokat takarított. A márciusi bejelentések után neki is egyik napról a másikra omlott össze a megélhetése, ő sem  tudja, mit fognak enni a következő hónapban.

– Háromszáznál járok – mondja, mikor a lehetőségekről kérdezem.

Háromszáz minél?

– Háromszáz helyre küldtem el a CV-met. Semmi eredmény. Megtakarításom nincs. A gyerek miatt most mindenképp itthon kéne maradnom, tehát csak valami home office jöhetne szóba. De hiába beszélek angolul és olaszul, nulla a köbön.

„Csak napi 4 órára vagyunk bejelentve, közben meg ledolgoztunk 14–15 órát. Ez még a jobbik eset, tudok olyan étteremről, ahol napi bejelentés van” – meséli Dina, aki negyvenkét éves, és két gyereke van. – „Ezek az emberek, beleértve saját magamat is, ilyenkor mit csináljanak? Húsz éve éve ezt csinálom, és most vége mindennek. A kisebbik fiam kint él Görögországban, ott tanul már 3 éve, őt is segítettem pénzzel, de mostantól nincs miből.”

Lia három felkapott belvárosi szórakozóhelyet üzemeltetett, az egyikben bartenderként dolgozott.

„Földcsuszamlásszerű élmény volt azt hallani, hogy délután háromig lehetünk nyitva, hiszen ezek a helyek eleve késő délután nyitottak. Szinte minden dolgozót fizetés nélküli szabira kellett küldenünk, illetve akik kifejezetten kérték, azokat kiléptettük, hogy segélyért folyamodhassanak. Az viszont még komolyabb gond, hogy rengeteg tulaj bejelentés nélkül foglalkoztatott munkaerőt a magas járulékok miatt, és ezektől is egyik pillanatról a másikra megváltak” – mondja.

Sokakkal ellentétben Lia ebben a helyzetben sem hajlandó elkeseredni. Pedig látja a nehézségeket, például azt, amire sokan panaszkodnak az általam kérdezettek közül: az egykori vendéglátósokat nem szívesen alkalmazzák másutt, például az élelmiszeriparban vagy kereskedelemben.

– Rossz a hírünk, sokan lenéznek, igazságtalanul általánosítva.

Illusztráció. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ennek mi lehet az oka?

– Az elmúlt években felívelt az ágazat, rengeteg alkalmazottat vettek fel a tulajdonosok, ezért szükségszerűen hígult a szakma. Ez olyan munka, amit csak józanul lehet jól csinálni, sokaknak ez viszont nem sikerült; sajnos van jó néhány szenvedélybeteg, főleg azok közt, akik az éjszakában dolgoztak.

Aztán az is köztudott, hogy akik viszont komolyan csinálják, azok számára ez szerelemszakma. Keményen és sokat dolgozol, de nemcsak a pénz miatt, hanem mert élvezed. Az igazi vendéglátósok az első adandó alkalommal vissza fognak menni a pulthoz vagy a konyhába, mert ez az életük.

A harmadik, hogy talán kicsit magasabbak az anyagi igényeink, mint amit egy áruházi pénztárosi állás tudna biztosítani.

Pont azoknak nem segít az állam, akiknek a leginkább kéne

Lia szerint az államnak is hiányozni fog a leállás miatt kieső adóbevétel, tehát biztosan nem akarja a kormány a végtelenségig fenntartani ezt az állapotot. Ennek ellenére a cég menedzsmentjével elkészítette a vészforgatókönyvet a három hónapos, a hat hónapos, esetleg az egy éves  bezárásra is.

– Annyira imádom a helyeimet, hogy az egyiket magamra is tetováltattam. De ha át kell állni élelmiszer-kereskedésre, akkor azt fogjuk csinálni. Most pár lánnyal elkezdtünk lakásokat felújítani, én néhány hete még nem tudtam glettelni meg festeni, de egyre jobban belejövök, és úgy néz ki, csinálunk erre egy céget: lakásfelújító csapat, csak csajokkal. Az nem oké, ha bepunnyadsz, és közlöd, hogy „ez vagyok, ehhez értek, mást nem tudok csinálni.”

A Vendéglátó és Turisztikai Szakszervezetnél (VISZ) is próbálkoztam, hívogattam az irodájukat, aztán a következő kérdéseket küldtem el:

  • Milyen lehetőséget lát a szakszervezet a még esetleg meglevő vendéglátóipari munkahelyek megmentésére? Folynak-e erről a kormánnyal tárgyalások, készülnek-e tervek?
  • Milyen lehetőséget lát a szakszervezet az egyik pillanatról másikra utcára tett vendéglátósok, illetve turisztikai dolgozók megsegítésére? Folynak-e erről tárgyalások, készülnek-e tervek?

Tizenkét napig nem kaptam semmi választ, végül sikerült felhívnom az irodájukat. Azt kértem, hogy a fenti kérdésekkel kapcsolatban fejtsék ki részletesen, milyen erőfeszítéseket tesznek az ágazat dolgozóinak megmentésére. Visszahívást ígértek, de egy válaszlevelet kaptam, melyben arról tájékoztatnak:

A járványhelyzet következtében kialakult sokk, ami a turizmusban dolgozókat és vállalkozókat érte, nagyon nehezen feldolgozható. Szakszervezetünk azoknál a vállalatoknál, ahol van tagunk, alapszervezetünk, illetve kollektív szerződésünk, megállapodott a szabadságkiadások, a meglévő túlórák lecsúsztatása rendjében, alapbércsökkentésben, munkaszerződés módosításban, home office, és más munkakörbe átirányítás, fizetés nélküli szabadság kiadásban (jellemzően nyugdíjas foglalkoztatottaknál) , így a munkahelyek jelentős része megmaradt.

Csoportos létszámleépítésre is sor került, természetesen a helyi és ágazati kollektív szerződés előírása szerinti felmondási idő és végkielégítés megfizetésével. Az állami turizmusmentő csomag az ágazat számára jelentős adó és járulékkedvezményeket, illetve bértámogatást nyújtott, ezek is segítik a munkahelymegőrzést.

A meglévő munkahelyek megtartására a szakmai szervezetek és szakszervezetek javaslatait is figyelembe véve folyamatosan jönnek ki új akciótervek, pl. a csökkentett munkaidős foglalkoztatásra, ez azokat az éttermeket tudja talpon tartani, amelyek étel-kiszállításra rendezkedtek be.

A nagy munkanélkülivé vált létszámot a kisebb üzletek munkavállalói adják, sajnálatosan ők a legkiszolgáltatottabbak, most az álláskeresési járadékot tudják igénybe venni, vagy más ágazatban keresnek munkát, és az újraindulásban reménykedünk mindannyian.

– Ezek gittegyletek, nem nyújtanak valós segítséget – véli Gábor. – Igazából azokkal lehet, hogy foglalkoznak, akik még működnek valamennyire. De akik utcára kerülnek, azoknak nincs képviseletük,  bárhova fordulnak, csak azt kapják, hogy „nagyon sajnáljuk.”

A Magyar Vendéglátósok Ipartestületének elnöke, Kovács László szerint a vendéglátásban és turizmusban dolgozók közül több mint százezren vesztették el a megélhetésüket egy hónap alatt országosan, de ebbe nemcsak az elbocsátott vagy fizetés nélküli szabadságra küldött dolgozók értendők bele, hanem azok a vállalkozók is, akiknek le kellett húzni a rolót. „Mi azt javasoltuk már az elején, hogy adjunk a megélhetéshez elégséges szociális juttatást az ágazat dolgozóinak néhány hónapra, és tartsuk meg őket. Aztán ezt később, néhány év alatt írhassuk jóvá az adóból, tehát ossza szét a terheket az állam, a munkáltató és a munkavállaló. De ez a hajó már elment.”

Van, aki ételkiszállítással próbálkozik. Ez nem jelenthet megoldást legalább az éttermeknek? 

– Ez sajnos nem igazán fog működni. Az ételkiszállítás sajátos készségeket, infrastruktúrát és marketinget igényel, nem lehet egyik pillanatról a másikra átállni rá, különösen az erős konkurencia árnyékában, hiszen vannak nagy, erre szakosodott cégek. Az ételnek megbízhatóan oda kell érni, jól csomagolva, és kell annyi megrendelés nap mint nap, hogy megérje.

Nem kaphat a vendég hideg és kiszáradt rántott húst, és nem várakozhat sokat éhesen, mert ezt dühösen kiírja a Facebookra, és többet nem fog rendelni.

Kovács László szerint az elmúlt években a vendéglátó és turisztikai ágazatban a bérigények és a bérleti díjak is irreálisan megugrottak, ami nagyon megterhelte az üzemeltetőket. Az után, hogy egyik pillanatról a másikra szinte leállt minden, az állam által kínált segítséggel pont azok nem tudtak élni, akiknek szükségük lett volna rájuk.

– Ilyen például a csökkentett munkaidő. Hogyan fizessek ki akárhány órát, ha nem dolgoznak az embereim egyáltalán? Szerintünk azt is szabályozni kéne, hogy a megmaradt vendéglátóhelyektől ne lehessen ugyanannyi bérleti díjat követelni, mint a válság előtt, amikor teljes vendégkörrel,egész nap üzemeltek. Ha eljön az ideje, hogy újra lehet indulni, a munkáltatóknak hónapokig tartó bevételkiesés után kell nagyon mélyen a zsebükbe nyúlniuk.

Mondok egy példát: nyilván nem lehet többé úgy üzemeltetni egy teraszt, mint azelőtt. Elő lesz majd írva, hány négyzetméterre hány vendég juthat, a járványbiztonsági szempontoknak megfelelően át kell alakítani az egységeket, de miből?

Ha nem jut az ágazat számottevő és hatékony állam segítséghez, tartok tőle, hogy jóval kevesebb embert fogunk tudni visszavenni.

– Még valami – mondja Lia, mielőtt elköszönünk. – Ha majd kollégák megint odaállhatnak a pulthoz, és kevesebbet keresnek, mint azelőtt, az nem azért lesz, mert a tulaj köcsög és nem akar fizetni, hanem azért, mert hosszú és nehéz folyamat beindítani a helyeket. Mindenkinek meg kell tanulni egy ideig kevesebb bevételből gazdálkodni, ez van. És bizony újra kell tanulni sok mindent. Főleg, ha eleinte csak a magyar közönségre fogunk tudni támaszkodni, mert külföldi turistákra idén már nem számíthatunk.

Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu